ÉLETKÖZPONTÚSÁG VS. EGYÉNI ÉRDEKKÖZPONTÚSÁG
Németh István
Mi az élet?
Az élet szakadatlan erőkifejtés (munka, energia és információfelhasználás) a széthullás, az egyre nagyobb rendezetlenség kiteljesedése ellen.
A világon minden él és élni akar.
Az élet identitásukat (önazonosságukat, önálló létüket) megőrizni törekvő összetett egyedek más élőkkel harmonikus kiegyezésre törekvő önreprodukáló együttléte. Ennek az együttműködésnek a vezérlő elve az egész élő közösség megmaradásának a fenntartása. Ezt nevezem életközpontúságnak.
Az élet közösségi teljesítmény: élni csak más életterekbe ágyazott élettérben lehetséges.
Az élethez hozzátartozik az ellenerőkkel való „viaskodás”, mert az önjavító képesség ezen keresztül érvényesülhet.
A teremtett világ az élet megbonthatatlan egysége, annak egyetlen részét sem lenne szabad az élet teljességét veszélyeztető módon kihasználni egyéni haszonszerzés céljából. Az életvitelhez szükséges javak nem tulajdonolhatók el, a birtoklás pedig felelős gazdálkodást jelent, nem mások kiszorítását a létezésből. Ezt a szemléletet tükrözi a Szent Korona tan, ez testesült meg a székely közbirtokosságban.
Ma ettől sajnos már beláthatatlan távolságba kerültünk.
Életközpontúság
Az életközpontúság csírái minden létezőben benne vannak. A biológiai élet sem lenne lehetséges öröklött reflexek (kötődés, szeretet, gondoskodás stb.) nélkül. Minden újszülöttnek meg kell tanulni élni. Ebben a tanulási folyamatban benne van eltévelyedés esélye.
A teremtett világban a természetes módon megnyilvánuló élet szervezési információi a génekben, a természeti törvényekben kódoltak. A teremtett világban való létezést az önálló akarattal rendelkező embereknek maguknak kell megszervezniük oly módon, hogy mindazt, amire életvitelük szempontjából szükségük van, szervezett munkamegosztással, az őket körülvevő teremtett világgal lehetőleg a legnagyobb összhangban állítsák elő.
Az igényelt javak és előállításuk érdekében szervezett munkamegosztás határozza meg nagy mértékben a létezés feltételeit.
Az ősidőkben a zord természeti körülményekkel való „viaskodás” kényszerítette nemzetségi-törzsi együttműködésre az egyéneket. Amint egyre biztonságosabbá vált az alapvető közösségi létezés, úgy jelenhettek meg olyan egyéni érdekek, amelyek valóra váltásához mások energiáját is fel lehetett használni. A természettel való viaskodás mellé felsorakozott a más közösségekkel való viaskodás lehetősége/kényszere is. Az élettér gazdagodott, megjelent a társadalmi munkamegosztás.
Vagyis a természet önszerveződése mellé az emberi szabad akaraton alapuló szerveződések is megjelentek és egyre komplexebb rendszerekké szerveződtek.
A mai katasztrofális helyzet végzetesen eltorzult, célt tévesztett társadalmi munkamegosztási rendszer kialakulásának a következménye.
Az élet folytathatósága
Az élet folytathatósága háromdimenziós földi létünkben a halálon túlnyúló, sokgenerációs együttműködés minden élővel. Harmóniára törekvés a többi élő rendszerrel, miközben állandó kibillentési ingerek létnek fel.
A legnagyobb kísértés az egyéni érdek minden áron való érvényesítésére törekvés, ami minden kívül állót felhasználhatónak tekint célja elérése érdekében. Ezzel a többi életben maradásáért küzdő létezőt ingerli, ami ellenreakciókat vált ki azonnal vagy késleltetve. A késve megjelenő ellenhatások bátorítják a hatalmukkal visszaélőket, hogy lám-lám rövid távon sikeres ez a viselkedési minta. A hosszabb távú visszahatás azonban sohasem marad el.
A mai válsághelyzet hosszú időn keresztül gyakorolt önző lerablás következménye, amikor az extenzív bővülés lehetőségei leszűkülnek, kimerülnek.
A természet rendjét számtalan módon és helyen sértő hatalomgyakorlás mint uralkodó erőtér kényszerzubbonyt húz minden olyan potenciális élettérre, ahol egyénileg vagy közösségileg próbálnának lokális életteret kialakítani saját fennmaradásuk érdekében.
Az életben maradás esélye viszont csak életközpontú környezetben jelenhet meg.
Az alapkérdés tehát az, hogy
LEHET-E HELYILEG VÉDETT ÉLETTERET KIALAKÍTANI ALAPVETŐEN ÉLETELLENES URALKODÓ ERŐTÉRBEN?
Az egyéni érdek nem iktatható ki, hiszen ebben jelentkezik az egyed önazonosságra (identitásra) való törekvése. A valódi kérdés az, hogy
a valóban életközpontú szemlélet mennyire képes kordában tartani, értelmes kompromisszumokra kényszeríteni az egyéni érdekközpontúságot?
Megjelenik-e az ELÉG korlátja az egyéni érdekérvényesítésben vagy
a korlátlanság illúzióját bizonyos késleltetéssel az élők rendszere dönti majd romba?
Az ELÉG érvényre juttatása közösségi belső szabályozással a kulcskérdés.
De hogyan?
- El kell hárítani az akadályokat az életközpontú szemlélet kibontakoztatása elől.
- Első lépésként a valóságot jobban tükröző tudás érvényesülése előtti gátakat kell félretolni szellemi szabadság biztosításával (ne féltse az egzisztenciáját az az értelmiségi, aki nem a fősodor álláspontját „csomagolja” tudományosnak tűnő mázba)
- El kellene jutni oda, hogy valóban mélyen gondolkodni képes emberek egymással építő együttműködésre legyenek képesek, vagyis le tudjuk-e győzni a turáni átkot?
- Meg kellene alapítani az ÉSZ társaságát (az Életet SZolgálók társaságát), amelyben tabuktól mentesen lennének megvitathatók valós problémák, amelyek az életközpontúság kiteljesedését gátolják. Az itt felszínre hozott tudás alapul szolgálhatna a javítási programok számára
- Komplex probléma a részletek egyoldalú megközelítésével sohasem oldható meg. A részletek fölé emelkedéshez nagy alázat, türelem, együttműködési elkötelezettség és szervezési készség szükséges. Talán ez az egyik legnagyobb hiány, ami sorsdöntő helyzetben megakadályozza a csapdahelyzetből való kilépést.
2. A kitervelt életközpontúbb működést az élők rendszerébe (az uralkodó erőtérbe) úgy kell organikusan beilleszteni, hogy az fenntartható élő organizmusként létezhessen.
- A mai valóság ezzel szemben
- a családok jelentős részét ma már megfosztották a természet közeliségtől (a kertjüktől, földjüktől) és többségüket városi kislakásokba kényszerítik, ahol lehetetlen a többgenerációs nagycsaládi lét
- a családi önellátási képesség gyakorlatilag megszűnt
- a mérlegelt soklábon álláson alapuló agrárgazdálkodást az egycélú árutermelés váltotta fel, amelyet a monopol helyzetű kereskedelem oldaláról meg lehet semmisíteni
- a családok szétszóródnak
- a megélhetési kényszer miatt a családon belüli nevelés megszűnik, a gyerekek nevelése a bölcsődében, óvodában, az iskolában és közösségi terekben történik
- a megélhetési kényszer rabszolga munkavégzésre terel, amíg erre szükség van, utána pedig mindenki oldja meg úgy a megélhetését, ahogy tudja
- a természettől való elszakítás nem csupán a családi életben jelentkezik, hanem a növénytermesztésben, állattartásban is, mert a hatékonyság érdekében művi úton, óriási energiabefektetéssel művilág körülményei között történik a tápláléknak, ruházatnak, építményeknek, vízellátásnak stb. a biztosítása, ami fizikai létezéshez szükséges
- ezzel eljutunk oda, hogy a minimális létszámú, önellátásra képtelen egyedekből álló „családok” mehetnek a boltokba vagy monopol helyzetben lévő „közszolgáltatókhoz” létszükségleteiket (és egyéb reklámmal felhergelt igényeiket) megvásárolni, vagyis mások által ismeretlen módon, ismeretlen anyagokból előállított „termékek” megvásárlásával próbáljanak életben maradni.
Ez vezet a totális kiszolgáltatottság felé.
Semmiből egy új, más világot teremteni!
Ebben a roncsolt emberi és természetes tájtól elszakított környezetben kellene feltámasztani a közösségi életben maradás elkötelezettségét és megvalósítását. Olyan feltételek mellett, hogy az egykori együttműködőknek még a morzsái sincsnek meg. Nemcsak együttműködő hálózatról kell „álmodnunk”, hanem az együttműködő elemeket is ismét életre kell kelteni. Egy szinte totális káoszban kellene egy kiteljesedő életközpontú hálózatot megszervezni és működtetni. Miközben az uralkodó erőtérben nyíltan az alapvető létfeltételek elvételét tűzték ki célként (Great Reset).
A Great Reset (Nagy Újraindítás) programját a Világgazdasági Fórumon (WEF) hirdették meg 2019-ben, amelynek lényegét honlapjukon is közzé tették:
A Great Reset programja
Világkormány
Digitális jegybankpénz
Egyetlen világbank
Világhadsereg
A nemzeti függetlenség vége
MINDEN magántulajdon vége
A család vége
Elnéptelenítés, a népességnövekedés és -sűrűség ellenőrzése
Kötelező oltások
Univerzális alapjövedelem
A vásárlás, utazás, nyomkövetés és irányítás csipen keresztül
Világméretű szociális kreditrendszer bevezetése (Kína mintájára)
Eszközök trilliárdjainak rákapcsolása az 5G felügyelő rendszerekre (IoT)
Állam által nevelt gyermekek
Iskolák, főiskolák, egyetemek állami tulajdonban és ellenőrzés alatt
A magán szállítás és autó tulajdonlás stb. vége
Minden cég az állam és nagyvállalatok tulajdona
A nem lényeges légi utazások tiltása
Az emberek lakózónákba, városokba koncentrálása
Az öntözés vége
A családi gazdaságok és legeltetés vége
A családi házak vége
Az emberi szükségleteket szolgáló földhasználat korlátozása
A természetes (nem szintetikus) gyógyszerek és a természetgyógyászat tiltása
Az Új Világrend kitervelői ezt a választ kívánják adni az ELÉG kihívására.
Mennyire szolgálja ez a program az emberhez méltó létezést?
Nem az lenne a természetes, ha mindennek pont az ellenkezőjét próbálnánk megvalósítani?
Figyeljük csak meg a valós történéseket. A program halad előre. Meddig marad még cselekvési lehetőségünk?
Ezek a valódi kérdések, nem a politikai, egymást fröcskölő acsarkodás.
Évezredek óta az egyéni érdekérvényesítés szelleme uralkodik. Ez zsákutca, amely nem az élet, hanem a halál civilizációját teremti meg.
Az élők világa (közte a Föld, a klíma, a biológiai sokféleség, a természetes körforgások, az önregenerációs képességek, a kiaknázható erőforrások stb.) hiába tiltakozik, az önpusztítás folytatódik.
Az emberiség nem tud eljutni arra szellemi szintre,
- hogy megbékéljen az őt körülvevő élők világával,
- hogy ne tekintsen minden más élőre mint saját céljainak megvalósítása érdekében felhasználható eszközre,
- hogy megküzdjön az életközpontúság érvényesítéséért?
Mert ha nem jut el erre a szellemi szintre az emberiség, akkor nagy valószínűséggel a megsemmisülés vár rá, mint ahogy a Föld történetében volt már néhány katasztrofális megsemmisülés. Túlélői azoknak is voltak, a kultúra töredékeit hordozza az emberi emlékezet. Mindannyiszor csak az emberi civilizáció és nem a földi élet lehetősége semmisült meg.
Ha legalább lokális túlélők szeretnénk lenni egy olyan természeti helyen, a Kárpát-medencében, amely az emberiség egyik bölcsőjének tekinthető, akkor próbáljunk ezzel az adottsággal életközpontúan élni is. Ne taszítson beletörődő semmittevésbe az, hogy megvan a Földön élők kipusztítására alkalmas technológia, amivel ezek birtokosai élhetnek is, hanem tegyünk meg mindent a technológia uralta civilizáció összeomlása melletti létezés közösségi megteremtéséért.