A MEGVALÓSÍTÁS VÁZLATA AZ ÉRTÉKÁRAM
Németh István
Az előző részben célként fogalmaztam meg azt, hogy élettel telített hálózatot, vagyis összetett egysége identitásáért harcolni képes egységekből álló együttműködő hálózatot kellene létrehozni.
Ezt a hálózatot az élők rendszerébe (az uralkodó erőtérbe) úgy kell organikusan beilleszteni, hogy az fenntartható élő organizmusként létezhessen: akarjon és tudjon életben maradni.
Vágy vagy megvalósítható cél?
A jobbítási vágy könnyen megfogalmazható célként. A politikusok évezredek óta ezt művelik. A célként megfogalmazott ígéret valóra váltása, vagyis a változás megvalósítási képessége azonban hiányzik.
Az a jó cél, aminek a megvalósíthatósága adott körülmények között garantálható (vagy legalább alaposan kigondolt).
A felszínen megjelenő tüneteken heves vitákat folytatunk, ami gyakorlatilag minden változtatási energiánkat elszívja – feleslegesen.
A valódibb okok szintjéig nem jutunk el, mert ehhez fárasztó munkával, gondolkodva meg kellene próbálnunk elfogultság, érdekorientáltság nélkül a valóságot modellezni, a vitákat valóságmodellekre alapozva lebonyolítani. Egyáltalán nem biztos, hogy modellünk százszázalékos, de jól dokumentálja azt, hogy milyen szemléletben, milyen érveléssel jutottunk valamilyen következtetésre. Ilyen viták alapján közelebb jutunk annak a valóságnak a megértéséhez, amelyen változtatni kívánunk.
A továbbiakban ilyen vitaalapként felhasználható modellezési technikát próbálok bemutatni. Mert ha egy ilyen modellen meg tudjuk jelölni, hogy min szeretnénk változtatni és egy javított modellen a jobb működést is tudjuk érzékeltetni, akkor tervezhetővé és mérhetővé tudjuk tenni jobbítási erőfeszítéseinket.
A lényeg megragadása
Az emberi létezés alapfeltételei termékek/szolgáltatások, létesítmények, együttműködések. Szervezett együttműködésben alkalmazott tudás és anyag/energiafelhasználás eredményei.
A létezés alapfeltételei:
- a táplálékhoz és a vízhez történő hozzáférés
- a lakhatás
- a ruházkodás
- a szerető közösséghez tartozás
- a közösségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés
Ezeket a természet nem bocsátja ingyen rendelkezésre. Ezek szervezett emberi együttműködés végtermékei. Ezek előállítását biztosító és a termékeknek a fogyasztóhoz való eljuttatását végző vagy szolgáltatást nyújtó egységeket létre kell hozni és tartósan működtetni kell, mégpedig kiindulásként abban a társadalmi-gazdasági környezetben, amelyet az uralkodó erőtér képvisel. Amint a belső élettér kezd kibontakozni, egyre több külső kényszer oldható fel az életközpontúság kiteljesítése érdekében.
A fizikai megvalósítás alapja az értékáram
Az előállítási technológia (a megcsinálni tudás) határozza meg azokat a lépéseket, amelyek bemeneteként anyag, energia, munkaszükséglet merül fel, hogy az eredményt a következő technológiai lépés vagy esetleg a végfelhasználó megkaphassa.
A végeredmény (a termék, a szolgáltatás vagy a létesítmény) felé haladva aktív „csomópontok” és közöttük lévő szükségleti kapcsolatok (gráfelméletileg „élek”) jelennek meg, ahol minden élnek kell forrásának, előállító „csomópontjának” lennie. A kiindulási előállító csomópont végső esetben természeti erőforrás (a termőföld, a kőolaj, a földgáz, a geotermikus energia, a napfény, a kibányászható érc, az emberi/állati energia, már más létező „terméke”, pl. mag stb.). Bármit előállítani csak már létezőből lehet. Minden következő csomópont már előző csomópontból származó „eredményt” is igényel amellett, hogy hozzáteszi saját teljesítményét is.
Az értékáram egy-egy végtermék vagy szolgáltatás érdekében aktivizált csomópontok vonulata.
Bármely cél valóra váltásáért végzendő tevékenységhalmazt lehet értékáramként ábrázolni.
Számunkra a létfenntartással kapcsolatos célok a kiemeltek (hiszen élni akarunk).
A valódi végtermékek emberi/közösségi fogyasztásra alkalmas „eredmények”. Fontos közbenső „eredmények” lehetnek olyan beruházási javak is, amelyek valódi végtermékek előállításának megkönnyítésére jönnek létre.
Az egyes csomópontokban melléktermékek és hulladék is megjelenhetnek. A melléktermékeket más csomópontok igényelhetik vagy hulladékká válnak. A hulladék további feldolgozó csomópontot igényel vagy a környezetet károsítja (a környezet a végső „fogyasztója”). Egymástól térben távol lévő csomópontok közötti anyagáramlást ellátási csomóponttal ábrázolhatjuk.
Nagyon fontos, hogy az értékáramot ne egycélúan vegyük fel.
Fontos, hogy a megcélzott végeredmény előállítása lebegjen a szemünk előtt, de minden esetben ábrázoljuk az „eredmény” előállítása mellett megjelenő mellékterméket/hulladékot is. Más értékáramokkal való lehetséges kapcsolatok hordozója a melléktermék.
Ahhoz, hogy egy-egy „végtermék” előálljon, adott technológia mellett a teljes értékáramnak „le kell futnia”. Ez azt jelenti, hogy az egyes csomópontokban végrehajtandó feladatokat valakinek/valaminek végre kell hajtania, vagyis aktív szereplőnek kell a csomópontban megjelennie.
Mielőtt azonban az aktív szereplőkre áttérnénk, érdemes magával a teljesítmény (az érték) előállításának a vázlatával foglalkozni.
Az értékáram az elérendő cél (valamilyen érték) érdekében végrehajtandó tevékenységháló vázlata: mit kell tenni, minek a felhasználásával, mi lesz az eredmény.
Amikor több lehetőség közötti választásról szól a döntés, szerencsés, ha vizuálisan is meg tudjuk jeleníteni a változatokat, amelyek vázlatához a különféle szempontok szerinti minősítéseket és értékeléseket is hozzá tudjuk kapcsolni (pl. egy csoport előtti falra felragasztott papíron ábrázolt vázlathoz különféle színű és feliratú kisebb öntapadó lapocskákat ragasztunk), majd ezeket vetjük össze a döntésnél.
Egyetlen döntés sem lehet jobb minőségű, mint a döntés előkészítés alapossága. Nem szabad az előkészítés alaposságán takarékoskodni.
A háromdimenziós ábrázolás körülményes (mert az egyik síkban a tevékenységek folyama áramlik, és a tevékenységek közötti szükségletek már csak függőleges irányban lennének megnevezhetők). Az értékáram vázlatokat kétdimenziósan érdemes megjeleníteni, fa struktúrákban (ez akár Word-ben is előállítható).
Az egyes szinteken tevékenységek jelennek meg. A tevékenység a kezdetben forrás (ami egyszerűen felfogva van és nincs előállító tevékenysége, legalábbis ebben a modellben), a végén eredmény (vagyis már nem kell tovább dolgozni előállításán).
A szintek értelmezhetők csomópontként, de az alárendelés (az egy szinttel alatta való megjelenítés) egyben teljesítendő előfeltételt (beépülő elem, megvalósító technológia, logisztikai lépés távolság áthidalás miatt), vagyis élt képvisel.
Az alárendelt tevékenység (mint csomópont) egyben előfeltételt (élt) is képvisel, ha ennek a tevékenységnek az „eredményét” gondoljuk az alárendelés mögé.
Tekintsük a kenyér példáját és csak a lényeget emeljük ki:
A kenyér értékárama
Elfogyasztott kenyér
Hulladék kenyér
-1Kenyér a helyszínen
–2 Kenyér sütés
—3 Péküzem
—3Liszt a helyszínen
—-4 Gabona őrlés
—–5 Malom
——6…
—–5 Gabona betakarítás/tárolás
——6 Gabona termesztés
——6 Szalma
——6 …
——-7 Vetőmag
——–8 …
—3 Kovász a helyszínen
—-4 …
—3 Só a helyszínen
—- 4…
—3 Víz a helyszínen
—- …
—3 Adalék a helyszínen?
—-4 …
Jelmagyarázat:
Tevékenység/eredmény/forrás
Hulladék/melléktermék
Logisztika/kereskedelem
Technológia (gép, berendezés)
A hulladék és melléktermék kezelése külön kapcsolódó értékáram (veszteség vagy kihasználható lehetőség).
Bármely szinten megjelenő eredmény minősége a szint végrehajtásához mozgósított tudás és a beépülő anyag következménye. Nem mindegy tehát hogy milyen vetőmagot használunk, milyen technológiával termesztünk, a malomból milyen lisztet kapunk (esetleg nem abból őröl a malom, amit gondosan termesztettünk, hozzátesz rovarfehérjét stb.), használunk-e adalékanyagot a kelés gyorsítására vagy megvárjuk sütés előtt azt, hogy jól megkeljen a kenyér.
A jó minőséghez a leggondosabb végrehajtásra van szükség.
A végrehajtás gondosságát jelentős mértékben befolyásolni képes az az aktív szereplő, amelyik a csomópont feladatát végrehajtja.
Az értékáram torzulása csomópontjait uraló aktív szereplők érdekéből
A társadalmi létezésben az aktív szereplők a gazdálkodó egységek, amelyek saját identitással rendelkeznek és meghatározott szabályok szerint működtethetők.
Ezek a gazdálkodó egységek szintén „élő lények”, vagyis megpróbálnak tartósan fennmaradni, miközben a környezetükben létező többi élővel „viaskodnak”.
A ma uralkodó erőtérben a fennmaradás kulcsa a rentábilis gazdálkodásra törekvés. Ez azt jelenti, hogy több bevételre kell szert tenniük, mint amennyi a ráfordításuk. Vagyis életerő elszívásra kell beállniuk, amit a többi élőtől vonnak el. A természetben van regenerálódó életerő, mint ahogy az emberi természetben is van. Ha méltánytalan az életerő kiszívás, akkor egyes gazdálkodó egyégek „felvirágoznak”, mások tönkre mennek.
A rentabilitásra törekvés elfedi a cselekvés értelmét. Bármivel érdemes foglalkozni, ami több bevételt (pénzt) hoz, mint amennyit ráköltünk. Vagyis ebben a szemléletben „pénzgyárként” kell működni.
Ezt a pénzgyári működést segíti elő az a könyvelési gyakorlat, amely csak az előállításhoz felhasznált anyagot és munkát számolja el, a járulékos károkat (mint externáliákat) kihagyja a számításból. Az ESG rendszer szerinti értékelés mesterséges (és gyakran nem is lényeges) kritériumok szerint érzékenyít a mellékhatásokra. Sokkal inkább a Great Reset érvényesítésére törekszik, semmint az életközpontúság megsértésének a kimutatására.
Az elszámolás fő problémája az egycélú és önérdekű értékelés, amely nem vesz tudomást a tevékenység környezetéről, az ott okozott hatásokról.
Az értékáramok, illetve értékáram szakaszok kiragadása létüket indokló környezeti szükséglet-kielégítéstől (az egész értelmétől) magát az értékáram végrehajtását is értelmetlenné teheti (felhagynak a gazdaságtalan tevékenységgel és ezt az értékáramot uraló gazdasági egység mástól való beszerzéssel pótolja).
A biológiai élethez minimum az elemi létfeltételek folyamatos és minőségileg megfelelő rendelkezésre állására van szükség. Például valódi táplálékra, nem pedig gazdaságosan előállítható „annak látszó” műélelmiszerre.
Az életközpontúság, vagyis az alapvető létfeltételek elsődlegességének a biztosítása és a „pénzgyári” működésmód (bármit is tegyek, csak az több bevételt hozzon, mint amit rá kell fordítanom), alapvető ellentmondásban van. A „pénzgyári” működésmódban degradálódik az élet, a kimerülés, az elapadás irányába mozdul el a rendszer, mert a pénzszerzési vágynak nincs korlátja. Vagyis a korlátlanság illúzióját bizonyos késleltetéssel az élők rendszere dönti majd romba.
Az értékáramok hálózatán keresztüli anyag és energiaáramlást tehát nemcsak a beépülési szükségszerűség határozza meg, hanem a csomópontokat „birtokló” aktív szereplők, a gazdálkodó egységek érdekei is.
Egy-egy gazdálkodó egység számos értékáram sok csomópontjának a végrehajtási képességével is rendelkezhet. Magának a gazdálkodó egységnek az uralkodó erőtérben nyereségesen, tehát kiszívott életenergia többlettel kell folyamatosan működnie. Ez önmagában még nem lenne probléma, mert a biológiai létezés is ezen alapul, vagyis a megújuló természeti erőforrásokból történik a többlet elvétele (a természet ajándékoz meg az élet lehetőségével). Az emberi energia (a munkavégző képesség) is megújuló energia. A probléma a korlátok nélküli mohóságra törekvésben rejtőzik, amikor a regenerálódási képességet meghaladja az elvétel. A „pénzgyári” működés pont erre terel.
A „pénzgyári” szemléletben történő működésben az értékáramok legnagyobb hasznot hozó csomópontjainak a megszerzése a cél, mert ameddig szükség van a végtermékre/szolgáltatásra, addig a kritikus csomópontok birtoklása uralkodási pozíciót jelent.
Ahol az értékáram menti út gazdálkodó egységet vált, ott megjelenik az árbevétel/költség fogalma. A fogadó csomópont gazdálkodó egységének ki kell fizetnie azt az árat, amit a szolgáltató csomópont gazdálkodó egysége kér. Az előállítónak viszont több bevételre kellene szert tennie, mint a ráfordítása.
Az értékáram csomópontjainak az egymást követő aktiválása nemcsak amiatt akadhat el, hogy az egyik megelőző csomópont nem tudja „eredményét” előállítani, hanem amiatt is, ha a következő csomópont gazdálkodó egysége vagy a végső vevő nem tudja/akarja kifizetni azt az árat, amit az eladó kér.
Ez vezet a mai katasztrofális helyzethez, tökéletes kiszolgáltatottsághoz.
Hagyjuk feledésbe merülni előállítási képességünket, mert kényelmesebb megvenni a boltban, mint fáradozni az elállításával. Arra ki gondol, hogy meddig lesz pénzünk megvásárolni létfenntartásunkat?
Szinte egyetlen értékáramban sem érvényesülhet az életközpontú minőségre törekvés, mert az értékáramok kritikus szakaszai tőkeerős külföldi vállalatok („pénzgyárak”) irányítása alatt vannak. Kiszolgáltatottságunk szinte teljes.
- A létfenntartás alapjainak előállítási értékáramaiban legfeljebb alulfizetett alapanyag előállításig van csak hazai lehetőség. A felvásárlás már többségében külföldi kézben van, amely termelést fojtó magatartást követ, kiszipolyozó jellegű. Tendenciájában még az alapanyag előállítási képességet is leépíti, mert nem éri meg fáradozni a termeléssel, hiszen még az önköltséget sem hajlandók megfizetni.
- A feldolgozás (akár alapvető szükségletet, akár egyéb, a létezéshez okvetlenül nem szükséges igényt elégít ki) már döntően külföldi kézben van, ahol csak alulfizetett bérmunkát végezhetünk, amíg olcsóságunkkal versenyképesek vagyunk (a fokozódó robotizálással, digitalizációval, mesterséges intelligenciával felturbózott környezetben).
Pénzt csak megfizetett munkával szerezhetünk. Ha nem lesz szükség alulfizetett hozzájárulásunkra, akkor miből fogjuk megvásárolni létfenntartásunkat, aminek előállító értékáramaiban csak epizód szerepet játszunk?
Ennek a fel nem ismerése a legnagyobb probléma, ami megsemmisülésünk kockázatát is felveti.
Ki elemezte végig (akár a legfelső államvezetést is beleértve), hogy legalább a táplálékkal való ellátás lényeges értékáramainak a minőségi végrehajthatósága milyen akadályokba ütközik (vagyis milyen fokú a kiszolgáltatottságunk a „pénzgyáraktól”)?
Az értékáramokban vastagon szedve lehet azokat az elemeket megjeleníteni, amelyek pénzgyári szemléletű, uralkodó gazdasági egység ráhatási körében vannak, dőlt betűvel szedve azokat az elemeket, amelyek hálózati szövetségben méltányos együttműködők lehetnek.
Uralkodó, pénzgyári szemléletű szereplő lehet hazai gazdálkodó egység is. Törekedni kell legalább a hazai gazdálkodó egységek méltányos elszámolási közösségbe vonására.
Legalább az alábbi értékáramokat kellene áttekinteni:
- a kenyér értékáramai (a vetőmagtól a pékáruig)
- a különféle húsok értékáramai (az állattartástól a végtermékekig, beleértve a tojást, zsírt stb.)
- a tejtermékek értékáramai (az állattartástól a végtermékekig)
- a zöldségek értékáramai (közte a burgonya, káposzta, bab stb.)
- a gyümölcsök értékáramai (a termesztéstől a végtermékekig)
- a gombák, erdei termékek, gyógynövények értékáramai
- a méz értékárama
Valamennyi ágazatnak van terméktanácsa. Mivel foglalkoznak ezek a tanácsok? Hogy az EU el akar venni támogatást? Hogy mennyire reménytelen a „versenyképes” helytállás a nemzetközi piacon?
Ágazatközi összefogásról alig hallani, hogy például a növénytermesztés szolgálhatja az állattartást is, vagy a melléktermékek hasznosítása nemcsak munkaalkalmat teremthet, hanem járulékos bevétellel javíthatja az alaptevékenység gazdaságosságát.
A felvásárlás kiszipolyozó magatartása minden alaptevékenységet megöl. Ki gondolkodik azon, hogy szövetkezeti közösségi formában tovább feldolgozást (és ezzel biztos felvevő piacot) lehet teremteni?
Mindenütt az egyéni érdekközpontúság uralkodik, a többi élőben csak kiiktatandó versenytársat látnak. Az életet viszont a létfenntartási hálózatos együttműködés szolgálja, amelyben a segítőtársat kellene a másikban meglátni.
Hálózatos összefogás csak méltányos elszámolás mellett remélhető.
Legalább az alapvető létfenntartási javak tekintetében kell méltányos elszámolásra alapozottan biztosítani az értékáramok hazai végrehajtási képességét, hogy ne szakadjon meg az értékáram lefutása amiatt, hogy nem éri meg. A létfenntartás nem versenyképességi kérdés, ott a van vagy nincs a döntő tényező.
Az alapvető létfenntartási javak előállítását ki kell venni a nemzetközi versenyképesség fojtó légköréből és stratégiai üzletágaknak tekintve védeni szükséges értékáramait (akár az EU vagy WTO védekezést korlátozó előírásaival szemben is!).
Az alapvető létfenntartási javak értékáramai torzulását és hazai, lokális ráhatási körön kívül kerülését minden áron el kell kerülni. Különösképpen azért is, mert olyan szerencsés természeti környezetben vagyunk, amelyben a táplálékhoz és vízhez jutás nem lehetne probléma. Az életet szolgáló természet nem árucikk, aki pénzzé kívánja tenni, az az élet ellensége.
Létfenntartási hálózatok kialakítására kell tehát koncentrálni.
Erre felé vezet a KIÚT!