AZ ÉLET SZIGETEI
Németh István
Eljutottunk oda, hogy felvázolhatjuk az egykori Hangya szövetkezeti mozgalom szellemiségének megfelelő mai cselekvési teret. Továbbá azt a lehetőséget is, amivel életben tartható a magyar élelmiszertermelési képesség.
A vágy a jobb, élhetőbb világ elérésére könnyen megfogalmazható. De a vágy megvalósítható célként történő megfogalmazása, ami a megvalósítás előfeltétele, nagyon fogós kérdés. Ehhez ugyanis értenünk kell a megváltoztatandó rendszer működésmódját, meg kell tudni fogalmazni, hogy hol, mit és miért kívánunk megváltoztatni és végrehajtható megvalósítási tervet is ki kell dolgozni. Nem elég azt szajkózni, hogy mi vagyunk többen és miért hagyjuk, hogy ezt tegyék velünk.
Az előző részekben mind a probléma bemutatására, mind a várható jobb állapot bemutatására egyaránt alkalmas modellezési eszközt (az értékáramot) ismertettem.
Az értékáram annak a tevékenység kapcsolódási hálónak a vázlata, amin a végeredmény elérése érdekében „végig kell haladni”.
Az értékáramok mint lehetséges cselevési vázlatok „végig járatása” valamilyen cél elérése érdekében történik.
Az uralkodó erőtérben ez a cél a még több pénz megszerzése. Ez a rendszerképző erő. Ez tartja össze az elemeket. Szinte egyetlen tevékenység sem hajtódhat végre, ha nem a pénzért történik. Minden végrehajtási ciklusban valamennyi többletre kell szert tenni és addig ismételni ezt, amig van lehetőség a gyarapításra. Ha ez megszűnne, akkor más pénzgyarapítási lehetőséget kell találni.
Az értékáram mentén végrehajtandó tevékenységsorozat értelme a végső eladás, a megvalósult árbevétel, mert ennek a pénzügyi teljesülése után ismét körforgásba hozható a pénz, hogy tovább fialjon.
Azoknak a termékeknek vagy szolgáltatásoknak, amelyek így létrejönnek, valakik számára értékesnek kell lenniük, hogy pénzt szánjanak a megszerzésükre. A vevők között emberek is lehetnek, akiknek még az alapvető létfenntartási javakat is meg kell vásárolniuk. Nekik szintén küzdeniük kell, hogy saját képességeiket, munkaerejüket, teljesítményüket pénzzé tudják tenni, hogy abból megvásárolhassák azt, amire szükségük van. Az a pénzkiáramlás, ami a fizetőképességet fenntartja a pénzgyári működés termékeinek/szolgáltatásainak a megvásárlására, csökkenti az előállítók hasznát. Az itt fellépő egyensúlytalanság az oka a jelenlegi uralkodó rendszer válságának, mert a pénzt minden áron gyarapítani igyekvők beleütköznek a fizetőképesség korlátaiba, miközben az életben maradáshoz szükséges javak is egyre inkább „annak látszóvá” silányulnak. Vagyis egyre életellenessebbé válik az uralkodó rendszer.
Az uralkodó rendszer rabszolgákra vágyik (akiket ma már egyre inkább gépekre kíván lecserélni, mert azokat olcsóbbnak gondolja). A legnagyobb veszély számára az, ha a rabszolgák legalább saját létfenntartásuk érdekében összefognak és próbálják magukat függetleníteni. Ezért erőszakkal fenntartja a pénzszerzési kényszert minden élő számára, noha saját érdekéből csak keveseket foglalkoztat, azokat is alulárazva. Ebben a kényszerhelyzetben kellene legalább az alapvető létfeltételek megteremtése érdekében egy másik rendező elv szerinti működést elérni, vagyis más rendszerképző elv szerint működtetni az értékáramokat.
Alapvető létfenntartásunk forog kockán egy olyan természeti környezetben, ahol normális berendezkedés mellett ez nem lehetne gond. De nem veszünk erről tudomást. Egymással vitatkozunk lényegtelen kérdésekről, majdnem testvérháborúig is hajlandók vagyunk elmenni irigységi-gyűlölködési alapon, és közben járjuk a láncra fűzött rabszolgaság mókuskerekét. Uralkodik rajtunk a pénz iránti vágy, noha a túlnyomó többség csak vesztes lehet.
Egyetlen lehetőségünk marad (amit annak idején a Hangya is kihasznált):
Életet szolgáló rendszerképző erővel összetartott „buborékokat”, védett helyi élettereket kell megpróbálni létrehozni az uralkodó pénzhatalmi erőtérben, ahol a helyi (tájbeli) adottságokra alapozva legalább lehetőségünk nyílik az életvitelre.
E cél érdekében tenni hajlandó lehetséges partnereinket alaphelyzetben a pénzszerzési vágy erőterébe kényszerítik. Bármely értékáram bármely tevékenységének a végrehajtását az vezérli, hogy kitől vár bevételt. Ez a valaki általában az, aki pénzgyártása vagy hatalmának megtartása érdekében az értékáramot működteti. Ezt a működtetést kell helyileg kivenni a kezéből.
Alapvető létfenntartási javak, így különösen az élelmiszer előállításának valódi értelme az élet fenntartása. Ebben a fogyasztó, az ember az elsődlegesen érdekelt (ha értelmileg felfogja).
Az életközpontú rendszerképző erőnek az élelmiszer esetében az egészséges és biológiailag értékes táplálékhoz történő rendszeres hozzáférési vágynak kellene lennie. Az értékáram „végig futtatását” az emberi (vevői) szükségletnek kellene vezérelnie, nem pedig a pénzgyári haszonszerzésnek.
Az értékáram a vevőig hosszú. Sok közbenső szereplő tevékenységét kell összehangolni. Ez az összehangolás nem történhet pénzgyári szemléletben, mert ekkor pontosan az életközpontú rendszerképző erő semmisülne meg és az értékáram az élet szempontjából torzítottan játszódna le. Bonyolítja a helyzetet az, hogy az uralkodó erőtér megsemmisíti a helyi előállítási képességet. Úgy kell tehát az új rendszert lokálisan kiépíteni, hogy maradjanak és bővüljenek a helyi teljesítők.
Ez az összehangoló szerep a kulcstényező.
Az élet szigetei koncepciónak pont ez a lényege. Az életközpontúság csak akkor képviselhető, ha az összetartó egység a vevők és előállítók együttes felügyelete alatt működik. Csak termelőkre és közvetítőkre alapozott – általam tolónak nevezett, kínálat-vezérelt – működésben automatikusan a pénzgyári szemlélet uralkodna. Tiszán üzleti alapon semmilyen életközpontú összefogás nem hozható létre. Ennek felismerését és szorgalmazását hiányolom a Másik Magyarország gazdaszövetkezet szervezési koncepciójából.
A cél
Az élelmiszer biztonság szempontjából az egészséges táplálékra vágyó fogyasztóknak kell a vezérlő szerepet betölteniük. Ilyen fogyasztó lehet bármely (eddig) boltban vásárló család, kosárközösség, étterem, közétkeztetési konyha, élelmiszer tovább feldolgozó egység.
Enni mindenkinek kell. Nem szabad azonban arról elfeledkezni, hogy azzá válunk, amit eszünk. Tehát az egészséges táplálék az egészséges életvitel alapja. Erről lemondani nagy kockázat, de a pénzhiány sok családot kényszerít erre. A közétkeztetési normák elégtelenek, az éttermek pedig a legegyszerűbb nagykereskedelmi beszerzési csatornákat használják. Legalább a rendszeresen vásárolt alap élelmiszerek széles körű és méltányos árú hozzáférhetőségét kellene biztosítani.
Valóban patrióta, állampolgáraiért felelősséget vállaló államvezetésnek meg kellene találnia a módját annak, hogy ne a pénzhiány kényszerítse az egészséges táplálékra vágyókat a silány, olcsó, „annak látszó” megvásárlására, amivel nemcsak saját egészségüket rontják, hanem annak a lehetőségét is megszűntetik, hogy bárki egészséges táplálék előállítására vállalkozzon.
Kezdeményező motorra van szükség
Ebben a kiszolgáltatott, illetve kényelmi helyzetben szükség van olyan középponti szervező motorra, amely az egészséges táplálkozás érdekében toboroz vevőket, akiknek az igényei alapján feltárja, hogy a környezetben van-e élelmiszer alapanyag előállítási és feldolgozási/tárolási képesség (vagy legalább hajlandóság). A termelési hajlandóság fokozható, ha reális áron történő értékesítésre van kilátás (vagyis biztos a felvevő piac). Így kialakítható egy olyan áramlási rendszer, amelyben a fogyasztói igények teljesítése érdekében történnek meg a tevékenységi lépések (játszódnak le az értékáramok), sőt bővíthető termelési oldalról az előállítási képesség, amivel egyre több fogyasztói igény elégíthető ki.
Ha a középponti kapcsolatépítő (motor) szerepre alakítunk szövetkezetet, amelynek alapító tagjai a fogyasztók és a termelők, esetleg a középponti szervező csapat (amelyik alkalmazott is lehet), akkor egy minimális rezsivel rendelkező szükséglet-vezérelt együttműködési hálózatot hozunk létre, amely „jó helyekről” áramoltat „jó termékeket” egészséges táplálékra vágyóknak. Ezért nevezem ezt a szövetkezeti együttműködést az élet szigeteinek.
Ezekkel kellene egyre kiterjedtebben behálózni a társadalmi együttműködés rendszerét: vagyis minél többen foglalkozzanak az élet kiteljesítését elősegítő feladatok végrehajtásával. Más alapvető létfenntartási javakra is szervezhető ilyen típusú együttműködés, de érdemes ennek gyakorlatát az élelmiszer önrendelkezés kibontakoztatásával kezdeni.
Az élet szigeteinek működtetése
Magának a szövetkezetnek mint fővállalkozónak csupán a nyilvántartásokat és elszámolásokat kell lebonyolítania, azon kívül, hogy a kapcsolatokat és az árumozgatást szervezi. Ezt a rezsi tevékenységet évente tervezett tagi hozzájárulásokból lehet finanszírozni, ami célzott felhasználású pénzt igényel és könnyen ellenőrizhető.
A fogyasztókból és termelőkből álló szövetkezeti tagoknak az egyeztetett termékekre kizárólagos vásárlási, illetve eladási kötelezettséget kell vállalniuk, tehát ezeket mindaddig csak a szövetkezeten keresztül vásárolhatják meg, illetve csak a szövetkezetnek adhatják el, amíg a megállapodás szerinti teljesítés lehetséges. Vis major esetén, amikor meghiúsul az előállítás, elsősorban a középponti szervezőknek kell beszerzési lehetőséget találniuk és csak ennek meghiúsulása esetén mehetnek a fogyasztó tagok boltba vásárolni olyan terméket, amelyre a szövetkezetnek kizárólagos értékesítési joga van. Ilyen kockázati alapot is a tagoknak kell létrehozniuk külön befizetéssel.
Az árumozgás koncepciója az, hogy a termelő adott ütemtervnek megfelelően bocsátja a szövetkezet rendelkezésére az árut, amiért felvásárlási jegyet kap. A szövetkezet teríti az árut a fogyasztók között, szállítólevéllel alátámasztva. Amilyen fizetési feltételt vállal a vevő, olyan fizetési feltételt vállal a szövetkezet is a termelő felé, ugyanakkor a vevő felé kibocsátott számla nettó ellenértékét engedményezi is a termelő felé (vagyis a nettó értéket a termelő bankszámlájára kell utalnia, csak az áfa részt kell a szövetkezet felé fizetnie). Tehát a szövetkezeten keresztül nincs banki pénzforgalom a közvetítő kereskedelemmel kapcsolatban. Nettó áron ugyanannyit kap a termelő, mint amennyit kiszámláz a szövetkezet a vevőnek. Arra jogosult termelő megkapja a nettón felül a kompenzációs felárat is, amit a szövetkezet levonásba helyezhet saját áfa bevallásában.
Ez a tranzit forgalmazás azt feltételezi, hogy a fogyasztó közvetlenül a termelőtől kapja az árut, legfeljebb a szállításnak kell olyannak lennie, hogy alatta az áru minősége ne szenvedjen kárt (pl. hűtés). A megtermelt árut a termelőnek kell az elszállításig tárolnia, neki kell a minőség megőrzésével foglalkoznia.
Drágítja a működést, ha az áruterítéshez átmeneti raktárt, esetleg boltot is használni kell, ahol a vevők adott időintervallumon belül átvehetik rendeléseiket (hűtés, energiaellátás, személyzet, bérleti díj stb.). Szerencsésebb, ha az áruterítés a vevők felé túrajárattal, adott időpontokra történik meg (ahogy ezt a nagyáruházak házhoz szállítási szolgálata teszi).
A termelői árukínálat bemutatható termelői vásárokon, kóstolást is lehetővé tevő bemutató helyeken, ami ötletet adhat a vevői rendelésekhez. Erre a termelőknek kell „szövetkezniük”.
A termelők egymás között megszervezhetik kapacitásaik okos kihasználását, pl. közös hűtőház, termelőeszköz, raktár stb. használat. Ebbe a fővállalkozó szövetkezetet nem kell bevonniuk. A fővállalkozó szövetkezetet akkor érdemes csak beruházásba bevonni, ha a hiányzó kapacitás nincs meg a termelői körben. Ez a szövetkezeti beruházás közös tulajdonba kerül, amelynek használatáért nem kell fizetnie a termelőnek és nem vár ellentételezést a vevő sem, mert az ő érdekét is szolgálja az eszköz használata. Viszont közösen kell vállalniuk a beruházás teljes finanszírozását.
A termelők megtermelt alapanyagaik tovább feldolgozását is bevállalhatják, vagyis vertikálian tovább fejleszthetik saját értékáramukat. Ez azt jelenti, hogy a magasabb feldolgozottságú termék ára is magasabb, tehát a termelő beruházása a magasabb árbevétel révén térül meg. A termelők közös beruházása a befektetési hányad csökkentését jelentheti, de ilyenkor a kapacitás kihasználásán osztozni kell. (Ez az együttműködés is történhet a termelők által létrehozott szövetkezeten keresztül, ami független a most tárgyalt „élet szigete” szövetkezettől). Magasabb feldolgozottsági szintig eljutott termelői háttér a fogyasztóknak is előnyös, mert a fogyasztónak nem alapanyag, hanem a táplálékhoz minél közelebbi szintig elvitt termék kell (hogy saját hatáskörében minél kevesebbel kelljen kiegészítenie a megvásárolt terméket, hogy abból táplálék legyen).
A középponti kapcsolatépítő szövetkezeti mag feladata a fővállalkozás lebonyolításán felül
- a megfelelő minőségi követelmények megfogalmazása a tagsággal egyetértésben,
- e követelmények betartásának felügyelete (vagy ennek megszervezése külső szakemberek bevonásával),
- a fejlesztési lehetőségek feltárása és
- a közösen elhatározott fejlesztések projektjeinek az irányítása, amelyek fedezetét szintén tagi hozzájárulásokból kell biztosítani.
Eddig a pontig a szövetkezet tagságán belül non-profit elven működik.
Nem kizárt azonban, hogy a szövetkezet for-profit tevékenységet is végezzen, amiért árrés illeti meg. Ilyen tevékenység lehet a termelő szövetkezeti tag megállapodás feletti árujának értékesítése külső bolt vagy nem tag fogyasztó részére, megállapodás feletti mennyiség beszerzése egyes fogyasztók részére nem tag termelőktől stb. Az így keletkező profit fejlesztésre, szociális juttatásokra, illetve nyereségrészesedésre használható azon felül, hogy meghatározott hányadát az oszthatatlan közös alapban hagyják.
A for-profit tevékenységet az állam is adóztatja, ezért amit a non-profit szférában lehet elvégezni, ott is kell elvégezni. Ezért érdemes a rezsi jellegű költségeket közvetlenül vállalni és annak fedezetét nem mesterséges árrés beépítésével előteremteni, mert az így előálló fedezet kevesebb is lehet (ami veszteséget okoz), viszont, ha több, akkor felesleges adózni utána.
A szövetkezet belső szabályozásai számos további kedvezményt is lehetővé tehetnek a tagok számára.
Miért érdemes szövetkezeti taggá válni a fogyasztónak?
- Mert átláthatóan megbízható minőségű termékhez juthat hozzá termelői áron (nem kell a közvetítő nagykereskedelmi és kiskereskedelmi árrést fizetnie, amelynek következtében a vevői ár sokszorosa a felvásárlási árnak)
- Lehet, hogy a méltányos termelői ár valamennyivel magasabb, mint amennyibe az „annak látszó” bolti áru kerül, de
- nem lesz egészségügyi kockázata az elfogyasztásának,
- a jobb minőség miatt kevesebb lesz a hulladék, a maradék, tehát kevesebb áru is elég lesz neki (pl. az utolsó morzsáig megeheti a jó kovászos kenyeret)
- biztos lehet abban, hogy a jövőben is megkaphatja a jó minőségű árut, mert a termelő nem megy csődbe az áron aluli értékesítési kényszer miatt
- van módja olyan szolgáltatást nyújtani a szövetkezet felé, amivel csökkentheti kiadását (pl. a szállításban, vagy más tevékenységben való részvétellel)
- de a legfontosabb az, hogy életben tudja tartani az egészséges élelmiszer előállítására hajlandó és képes termelőket, akiknek a léte is végveszélybe kerül az Új Világrend (Great Reset) meghirdetett programjának érvényesülése esetén
Miért érdemes szövetkezeti taggá válni a termelőnek?
- Mert termelési kapacitásainak megállapodással lekötött részére biztos piacot talál azon az áron, amit méltányosnak tart (a vevőkkel történő alku alapján)
- A pillanatnyilag kielégítetlen vevői igényekre alapozva bővítheti kínálatát, amire szintén biztos piacot talál
- Kapacitásainak jobb kihasználása esetleg árcsökkentést is lehetővé tesz számára, ami további piacbővülést eredményezhet, mert felszabadít valamennyi vásárlóerőt.
- Többlet termékét felkínálhatja a szövetkezetnek külső értékesítésre (akár magasabb áron is)
- Kisegítő kapacitásra találhat a szövetkezeti tagok között, amelyhez önköltségi áron juthat hozzá
- Amilyen mértékben ellehetetlenül a „pénzgyári” világban vagy a kibontakozó Új Világrendben a fizetett munkalehetőség elérése, úgy bővül a létfenntartási összefogás szellemében a szükséges belső munkák elvégzésére vonatkozó hajlandóság, vagyis a saját ráhatási kör tágul, csökken a kiszolgáltatottság
Következtetések
Ebben a létszervezési modellben
- előfeltétel, hogy a középponti szervező, kapcsolatépítő motor szerepét valaki betöltse,
- legyenek termelők (teljesítményt nyújtani képes szereplők), továbbá
- támaszkodni kell a vevők (fogyasztók) fizetőképes keresletére, vagyis nekik alapvetően a „rendszeren” kívülről kell megkeresniük azt a pénzt, amiből saját létbiztonságukat megteremtő rendszerüket működtetik.
Jelenleg még vannak termelők, vannak fizetőképes vevők, de a nagy kérdés: hol vannak a szervező, kapcsolatépítő motorok?
Ha vannak is (akár polgármesteri pozícióban, akár hiteles helyi gondolkodó szerepében, esetleg az államigazgatás szintjén), ki hallgat a szavukra?
Miért gondolják a fizetőképes vevők, hogy pénzük „pénzgyári” befektetése majd meg fogja menteni őket a bajban?
Összeomlás esetén csak a munka elvégzése a megoldás. Ha nincs teljesítmény előállítási képesség, akkor hiába van pénz, mert nincs mit megvásárolni. A tanyán is csak munkával lehet életben maradni. A meg nem vásárolható kényelem (pl. a komfort, a közművel ellátottság stb.) hiányában szerényebb körülmények között folytatható az élet, ami egyre inkább tájcentrikus lesz: felértékelődnek a „természet adományai”. A túlélés kulcsa a helyi önfenntartási együttműködésben való részvétel lesz. Az élet szigetei koncepció szelíden e felé vezet, hogy legalább az alapvető létfenntartási javak biztosításában legyen helyi tapasztalat.
Az előzőekben kifejtett koncepció egy lehetséges megoldási kísérlet, amelyet a legrosszabb esetre vázoltam fel. Állami vagy önkormányzati rásegítséggel gyorsabban és hatásosabban lehetne előre haladni a létbiztonságot megteremtő önrendelkezés kibontakoztatásában. A vízválasztó kérdés az, hogy életközpontúan vagy egyéni érdekközpontúan szervezzük-e a társadalmi-gazdasági rendszerünket?
Mennyire tudunk államilag ellenállni az egyéni érdekközpontú külső nyomásnak?
Ez a szuverenitás valódi kérdése, mert nem életközpontú megközelítéssel elérhető önrendelkezés csak hatalom megőrzési kísérletnek tekinthető.
Remélem, hogy gondolataim utat találnak hatalommal rendelkező döntéshozók felé is. Ennek késése vagy elmaradása azonban ne akadályozza az életösztön kiélését: követhető a Hangya mozgalom egykori kiépítési stratégiája.
- Ott összeállt a szellemi agytröszt és néhány „prédikátor”, aki hajlandó volt az országot járni és a szövetkezeti összefogás értelmét bemutatni és elfogadtatni. Gondolataikat meghallgatta a falu értelmisége, a pap, a tanító, a gazda, nem egy esetben a gróf és a példához többen csatlakoztak.
- Amikor a szövetkezeti gondolat és a szövetkezés értelme néhány helyen értő talajra talált, érdemes volt egy központi, a forgalmat összehangolni képes szervezetet, a központi szövetkezetet megalapítani. Ezt nem a falu népe alapította, hanem néhány arisztokrata, biztos egzisztenciával rendelkező tekintélyes személy. (Nekik valószínűleg semmire sem volt szükségük abból, amit a Hangya forgalmazott, tehát nem önérdekből, üzleti vállalkozásként alapították a központi szövetkezetet.) A falut járó prédikátorok hivatkozhattak arra, hogy ennek a központi szövetkezetnek a fellendítése attól a forgalomtól függ, ami a falvakban alapítandó szövetkezetek gerjesztenek (vagyis amit felkínálnak tovább forgalmazásra és aminek a megszerzését a központtól várják). Ha nő a központ forgalma, mindenkinek jobb lesz, mert méltányos áron adnak el és vásárolhatnak.
Az Életet Szolgálók (ÉSZ) társaságát is felölelő központi agytröszt és a prédikátori csapat összehozása lenne az első lépés. Ha ma senki sem vállalja fel a tehetősek közül Károlyi Sándor gróf szerepét, aki a Hangya központ alapítása költségeinek 78%-át saját magánvagyonából állta, legalább egy elég tőkeerős alapítványt létre kellene hozni, hogy az életösztön kibontakozhasson. Hogy elindulhassunk egy életközpontú létszerveződés felé.
Az élet szigeteivel behálózott élettér kialakítása alapvetően nem pénzkérdés, hanem szemlélet váltáson alapuló elkötelezettség kérdése.
Az agytröszt és a prédikátori csapat pont úgy lenne méltányosan díjazható, mint ahogy például az orvosok bérezését megoldották. Akár alapítványból, akár költségvetési pénzből finanszíroznánk, ez az egykori Hangya központ szervezési funkcióját töltené be.
Az élet szigetei szervezőit is hasonlóan lehetne díjazni, de ezt a szövetkezet alapítóinak kellene fizetniük. Ez a Hangya falusi szövetkezet mintáját követné, tehát helyi finanszírozású lenne.
A rendszer organikusan épülne ki, nem igényel sok százmilliárdos előzetes költségvetési előirányzatot.
Én ebben az irányban látom a KIUTAT.
A többi a követőkön és a gondolókon múlik…